Amennyiben nem lenne elég probléma már magában is az Európára, így a hazánkra is rátelepedő hőkupola, az elmúlt napokban több magyarországi településen vált kritikussá a vízellátás helyzete: a rekordhőség, a kiugróan magas fogyasztás és egyes vízbázisok kapacitásproblémái miatt több helyen vízhiány alakult ki. A kormány emiatt rendkívüli intézkedéseket kért a lakosságtól, és a szerdáig meghosszabbított harmadfokú hőségriasztás idején arra figyelmeztetett mindenkit, hogy a vezetékes ivóvizet csak ivásra, főzésre és tisztálkodásra használják, mellőzzék a locsolást, az autómosást és a medencetöltést.
A legnagyobb figyelmet kedden talán már Szada helyzete kapta, ahol Magyar Péter miniszterelnök bejelentése szerint – a hálózat túlterhelése miatt – megszűnt a vezetékes ivóvízellátás. Emiatt megerősítették az ellátást, és vízszállító járművekkel segítik a lakosságot. A Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. szolgáltatási területén több településen is komoly problémák alakultak ki: a hétvégi vízfogyasztás mintegy 55 százalékkal haladta meg az átlagot, egyes helyeken pedig már a hálózat teljes túlterhelésétől tartottak.
A kialakult helyzet sok kérdést felvet. Miért fordulhat elő, hogy egyes településeken nem jut el minden háztartásba a víz? Mennyiben felelős ezért az aszály, a klímaváltozás, az agglomerációban növekvő lakosság vagy akár a nagy vízigényű ipari beruházássorozat? És mikor lélegezhetnek fel az érintett települések?
Kurdi Viktor, a Magyar Víziközmű Szövetség elnöke, a BÁCSVÍZ elnök-vezérigazgatója lapunk felvetései nyomán tisztázta, hogy a jelenlegi helyzet több tényező együttes következménye.
Solymár példája évek óta előttünk lebeg, mégis újra szomjazunk
Kurdi Viktor szerint először négy évvel ezelőtt, a solymári vízhiányos helyzet miatt találkozhattunk szélesebb körben azzal, hogy bizony előfordulhat: egy víziközmű-szolgáltató egy adott településen nem képes teljes egészében kielégíteni a lakosság vízigényeit. Úgy gondolja, a solymári eset hátterében elsősorban az agglomerációs hatás állt, mivel az elmúlt évtizedekben sokan költöztek ki a főváros környéki településekre, miközben a víziközmű-rendszerek kapacitása nem tudott ugyanolyan ütemben fejlődni.
A mostani helyzetben azonban egy új tényező is megjelent, mivel egyes vízbázisok vízadó képessége lecsökkent. A szakember példaként említette, hogy már „május végén felmerült a vízkorlátozás lehetősége Zala vármegyében, a zalaszentgróti vízbázis esetében, ahol 29 települést érintett volna a korlátozás. Ez azért volt figyelemre méltó, mert bár Zala nem számít az ország egyik leginkább aszály sújtotta térségének, már a kánikula előtt olyan helyzet alakult ki, amely miatt intézkedéseket kellett előkészíteni” – magyarázta a szakember.
A problémát tovább súlyosbította az elmúlt időszak hőhulláma is. Mint Kurdi Viktor hangsúlyozta,
nem egyszerűen néhány forró napról volt szó, hanem több mint egy hete folyamatosan emelkedett a hőmérséklet, sorra dőltek meg a melegrekordok, miközben sem jelentős csapadék, sem érdemi lehűlés nem érkezett. Ráadásul a mostani időszakban a kiskerttulajdonosok vízhasználata is erősebben jelentkezhetett.
Megfigyelése szerint ugyanis a legtöbben júniusban még aktívan gondozzák a kertjeiket, öntözik a növényeket, a gyepet, míg egy későbbi, július végi vagy augusztusi hőhullám idején sokan már kevésbé intenzíven foglalkoznak a kertekkel, így a vízigény is kisebb lehet.
A szakember szerint ezek a tényezők együtt vezethetnek oda, hogy bizonyos víziközmű-rendszereknél egyszerűen meghaladja a fogyasztás a rendelkezésre álló kapacitást.
Na jó, de mégis miért nem folyik a csapból a víz? Kurdi Viktor elmagyarázta, hogy
a vízművek alacsony térszintű tárolókkal és magas tárolókkal, például víztornyokkal dolgoznak. A rendszer képes alkalmazkodni a nagyobb fogyasztáshoz: éjszaka, amikor alacsonyabb a vízigény, a tárolókat feltöltik. A probléma akkor kezdődik, amikor a következő napi fogyasztás olyan magas, hogy a rendszer már nem tudja teljesen visszatölteni ezeket a tárolókat. Ennek oka lehet például az, hogy a kutak, a vízadó rétegek vagy maga a víztisztító technológia nem rendelkezik elegendő kapacitással.
A szakemberek persze a fogyasztási adatok alapján előre látják, ha egy rendszer veszélybe kerül, így ha naponta egyre alacsonyabb szintre sikerül csak feltölteni a tárolókat, akkor kiszámítható, mikor jelentkezhet vízhiány. Mivel azonban „a vízellátásban a gravitáció is szerepet játszik, a problémák általában először a magasabban fekvő területeken jelennek meg, ahol csökken a nyomás”. Kurdi Viktor szerint ezért is fontos, hogy a lakosság megértse, mi történik, és tudja, a felelős vízhasználattal sok esetben áthidalható egy-egy kritikus időszak.
Példaként kiemelte Ceglédbercelt, ahol egy körülbelül kétezer fős településen vasárnap este már közel jártak ahhoz, hogy elfogyjon a víz a csúcsfogyasztás idején. A vízmű és az önkormányzat azonban nem korlátozást vezetett be, hanem arra kérte a lakosokat, hogy figyeljenek oda: ne locsoljanak tömlővel, ne mossanak autót, ne töltsenek medencét.
Ennek hatására a fogyasztás egy nap alatt 10 százalékkal csökkent, és a víztoronyból sem fogyott el a víz.
A szakember szerint ez lenne a követendő példa, hiszen a település lakói megértették, hogy a víz véges erőforrás. Mert ugye az…
Pénz és szándék sem volt a felújításra és bővítésre
A szakember érdeklődésünkre elmondta azt is, hogy a hazai víziközmű-infrastruktúra jelentős része 50–60 évvel ezelőtti igények alapján épült ki. Azóta azonban teljesen megváltoztak a fogyasztási szokások és a településszerkezetek. Budapest például jelentős kapacitástartalékkal rendelkezik, részben azért, mert az elmúlt évtizedekben 200–250 ezer ember költözött ki az agglomerációba. Ezeket a térségeket viszont sokszor még falusias méretű infrastruktúrára tervezték, amelyek egyszerűen nem alkalmasak ilyen szintű vízigényre.
A hálózati veszteség is komoly probléma: jelenleg országosan körülbelül 25 százalékos csökkenésről beszélhetünk, vagyis minden negyedik köbméter víz nem jut el a fogyasztóhoz.
Kurdi Viktor amondó, hogy ha az elmúlt évtizedekben folyamatosan felújították volna a vezetékeket, és a veszteség csak fele ekkora lenne, akkor a mostanihoz hasonló helyzetek jóval kevesebb vízellátó rendszert érintenének.
Hogy miért nem volt pénz vagy szándék arra, hogy ezeket módosítsuk az évek előrehaladtával? Igaza van annak, aki azt mondja, hogy a 25 százaléknyi hálózati veszteség magas szám. Per pillanat minden negyedik köbméter víz nem jut el a fogyasztóhoz: gyakorlatilag az utazása során elszivárog a talajba. Tegyük fel, hogy az utóbbi három évtizedben évről évre nagyon szépen felújítottuk volna a vezetéket, és ez a hálózati veszteségadat országosan csupán 12 százalékos lenne: ebben az esetben a csökkenés vagy felezés azt jelentené, hogy a mostani 110 vízellátórendszer helyett jó eséllyel csak 30 vagy 20 szorulna korlátozásra. A rendszerek megújítása, felújítása ilyen szempontból is fontos, mert a víz véges természetű erőforrás, és ennek a pazarlása, eleresztése a talajba nem követendő példa
– emelte ki.
Az aszály, az akkugyárak és az előző kormányzat is okolható?
A probléma okait persze érdemes tágabb perspektívából is megvizsgálni, hiszen a közbeszédben időről időre megjelenő súlyos aszályhelyzet, a Velencei-tó kiszáradása, a klímaváltozás okozta szélsőséges időjárás vagy éppen a sokszor ostorozott akkumulátorgyárak és más nagy vízigényű üzemek mind fontos okozói lehetnek a vízhiánynak – még ha nem is úgy, ahogyan azt sokan gondolják. A szakember szerint éppen ezért fontos különválasztani az aszály okozta vízhiányt és a közüzemi ivóvízellátást is.
Az ország jelentős részén ugyanis a vezetékes ivóvíz nem közvetlenül felszíni vizekből származik, hanem mélységi rétegvizekből vagy karsztvizekből, amelyek rövid távon kevésbé érzékenyek az aszályra.
Persze ez sem igaz minden régióra, ugyanis kivételt jelentenek azok a területek, ahol felszíni vízből történik a vízkivétel.
Az aszály azonban sokkal inkább közvetetten hat, mivel a forró időszakokban megnő a vízfogyasztás, hosszabb távon pedig a vízkészletek utánpótlása is veszélybe kerülhet. A mezőgazdasági öntözés megint egy külön kérdés, hiszen az nem a közüzemi vízhálózatról történik, és a gazdák jellemzően saját kutakat használnak vagy felszíni vízkivétellel dolgoznak engedély alapján.
Ahogyan azonban a mezőgazdaság, úgy a nagy vízigényű ipari beruházások, például az akkumulátorgyárak kapcsán is gyakran felmerül a kérdés, hogy ezek mennyiben lehetnek felelősek a kialakult helyzetért. Kurdi Viktor szerint „a jelenlegi vízkorlátozásokkal érintett települések esetében nem látható közvetlen kapcsolat a nagy ipari fogyasztókkal. A vízkorlátozások első szintjén egyébként is elsősorban a lakossági, nem létfontosságú vízhasználatokat korlátozzák, így például a locsolást, autómosást és a medencetöltést. A második fokozatban viszont már a nem lakossági fogyasztóknak is csökkenteniük kell a vízfelhasználásukat, hogy az alapvető intézmények – például iskolák, óvodák, egészségügyi intézmények – biztosan ellátva maradjanak”.
A szakember úgy látja: ha egy nagyváros, például Debrecen kerülne hasonló helyzetbe, valóban felmerülhetne a kérdés, milyen ipari fogyasztók vannak jelen, de jelenleg ilyen problémáról nincs tudomása. Kurdi Viktor Kecskemétet is említette, ugyanis a város a kánikula idején 32 ezer köbméter vizet fogyasztott egy nap alatt, miközben a rendszer kapacitása 40 ezer köbméter. Egy átlagos napon ugyanakkor mindössze körülbelül 20 ezer köbméter a fogyasztás, vagyis a hőség akár 50 százalékos többletet is jelenthet.
Na és Paks?
A beszélgetésben Kurdi Viktor kitért az erőművek szerepére is, különösen a paksi atomerőműre. Elmondása szerint az erőmű nem „elveszi” a vizet a Dunából, hanem hűtővízként használja fel, majd visszaengedi azt, magasabb hőmérsékleten. Ez a hőlépcső azonban környezeti korlátokhoz kötött: a Duna vízhőmérséklete egy adott referenciaponton nem haladhatja meg a 30 Celsius-fokot, ami a közelmúltban már a termelés visszafogását is szükségessé tette, akár 20-30 százalékos mértékben. Ez jól mutatja, hogy a környezeti tényezők szorosan összefüggnek az energiaellátással, a vízgazdálkodással és az aszályhelyzettel is. Úgy fogalmazott, nem lehet külön kezelni az árvíz- és belvízhelyzeteket, a folyók vízállását, a mezőgazdasági öntözési igényeket, valamint a felszín alatti vizek állapotát, mert ezek egyetlen, egymásra ható rendszer részei.
A sokak által összemosott jelenségek sorában – hogy tudniillik az ivóvízhiány a fentiekkel közvetlen kapcsolatban áll – szintén gyakran hangoztatják azt is: mégis hogyan történhet meg ilyesmi, amikor Magyarország köztudottan víznagyhatalom? Ennek oka az elmúlt évek kommunikációja is lehet. Megesett, hogy az előző miniszterelnök, Orbán Viktor azt mondta a parlamentben: „Magyarországról több víz távozik, mint ami bejön, mert van feleslegünk. Ha akarjuk és szükség van rá, bárhova el tudjuk vinni. Magyarország vízhiányban nem szenved”. Hát, nagyon úgy fest, hogy mégis, Kurdi Viktor szerint ugyanis az az a korábbi állítás, amely szerint Magyarország rendkívül gazdag vízben, ma már nem állja meg a helyét.
„Volt idő, amikor lehet, hogy ezt így felelősen ki lehetett mondani. Ma már más a helyzet. Hogy egyebet ne mondjak: 40 év alatt a Duna és a Tisza éves vízhozama is jelentősen csökkent. Ebben benne van az is, hogy megeshet, az úgymond fölöttünk lévő országok hatékonyabban vagy hatékonyan gazdálkodnak a vízzel. Nekünk pedig valószínűleg lemaradásunk van a tekintetben, miként tudjuk a vizet úgy itt tartani, hogy az lehetőleg a talajban tárolódjon. Mert ha a talajnak van víztartalma, akkor van a talajban talajélet, ha van talajélet, akkor van növényzet is – így pedig nem fogja a napsugárzás annyira fölmelegíteni a felszínt sem, miközben ott teremhet legalább egy árnyékot adó valami. Ez olyan körforgást indíthat el, amelynek nyomán a párolgás nagyobbá válik, könnyebb lesz abban a közegben tartózkodni, és – adott esetben – még a kis vízkör is beindulhat, vagyis leeshet eső formájában az, ami ott elpárolog” – magyarázta.
Ennek ékes példája az is, amikor nincs elegendő vízpótlás a Velencei-tóban, mert az nem képes fedezni a párolgási veszteséget, ez pedig a nagy folyók vízszintjének csökkenésére is hatással van. Így minél gyakoribbak a kisvízi időszakok, annál inkább mélyül a folyók medre, ami hosszabb távon a talajvízszintre is visszahat. Ez a folyamat pedig hozzájárul ahhoz, hogy a magasabban fekvő talajrétegek vizet veszítenek, ami végső soron a talaj kiszáradásához vezet. A jövő szempontjából így nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mennyi víz érkezik az országba, hanem az, hogy mennyit tudunk megtartani.
Mikor lélegezhetünk fel?
Szerencsére egyre többen vannak olyanok, akik nemcsak a probléma megoldását várják mástól, hanem annak okait is szeretnék megelőzni. Ugyanakkor senkit sem lehet hibáztatni azért, mert most arra kíváncsi, mikor állhat helyre az ivóvíz-szolgáltatás.
A vízhiányos helyzetek végét elsősorban az időjárás határozza meg, így amennyiben az előrejelzéseknek hinni lehet, már szerdától is elkezdhet normalizálódni a helyzet. Kurdi Viktor szerint
ha az érintett területeken 10-20 milliméter csapadék érkezne, akkor a víztárolók nagy része már 24 órán belül feltölthető lenne, és visszatérhetne a biztonságérzet.
Persze jogosan merülhet fel a kérdés: mivel még a nyár elején vagyunk, mikor jöhet a következő vízhiányos időszak? Ám ha a mostanihoz hasonló tíznapos, folyamatos hőség helyett már csak rövidebb meleg időszakok következnek, amelyeket lehűlés és csapadék követ, még a kritikusabb rendszerek is képesek lehetnek utolérni magukat. Erre azonban nincsen garancia, a hosszú távú megoldás csak a rendszer megújítása lehet.
Kurdi Viktor szerint elsősorban vízmegtartásra, infrastruktúra-fejlesztésre és tudatosabb vízgazdálkodásra van szükség. A hazai vízhálózatok megújulási üteme ugyanis messze elmarad az elvárhatótól: miközben egy rendszer élettartama körülbelül 80-100 év, a jelenlegi felújítási ütem alapján egy-egy hálózati elem cseréje csak 300-400 év alatt történne meg. A szakember szerint ezért nem az a cél, hogy mindenhol korlátlanul növeljük a kapacitást, hanem az, hogy egy véges természeti erőforrással tudatosabban gazdálkodjunk, miközben az infrastruktúrát megfelelő műszaki állapotba hozzuk.
(Borítókép: Illusztrációnkon vízzel töltött kannákat pakolnak. Fotó: Katona Tibor / MTI)
Olvasd tovább itt: index.hu
