Kettős nyomás alatt Magyar Péter kormánya.

A Tisza-kormány nagy lendülettel kezdte lebontani a NER közjogi rendszerét, de több intézkedése már most felveti a demokratikus önkorlátozás határainak kérdését. Az elemző szerint a valódi próba csak ezután következik: az dönti el a kormány történelmi megítélését, hogy a rendszerváltása után képes lesz-e saját hatalmát is intézményi korlátok közé szorítani. Ez a Pillanatkép, az Index elemzői cikksorozata, amely hétről hétre segít eligazodni a politikai térképen.

Az Orbán-kormányok tizenhat éve alatt számos rendszerdefiníció született, és élénk értelmiségi vita bontakozott ki arról, hogy miben is élünk Magyarországon, hogyan írható le a Fidesz–KDNP kétharmados kormányzása, és ebből milyen következtetések vonhatók le arra nézve, miként lehet leváltani. Ezek a meghatározások többnyire túlléptek azon a leegyszerűsítő ellenzéki politikai megfogalmazáson, hogy „diktatúra van” (ez a narratíva legkésőbb idén április 12-én megdőlt, amikor Orbán Viktor – ahogy egy demokráciában szokás – gratulált ellenfelének és elismerte a vereségét).

Magyar Bálint nem bonyolította túl a saját megfejtését: szerinte Magyarországon posztkommunista maffiaállam működött. Filippov Gábor egy időben a talán legdivatosabb meghatározással állt elő, amikor kompetitív autoriter rendszerként írta le az Orbán-rendszert. A Magyar Péter előtti ellenzék diktatúrázó retorikája mellett egyébként az autoriter, illetve a félautoriter jelző volt a leggyakrabban használt címke. Az Orbán-rezsim című, 2020-ban megjelent könyvükben Körösényi András, Gyulai Attila és Illés Gábor a plebiszciter vezérdemokrácia fogalma mellett érveltek. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének végére pedig Török Gábor és Zárug Péter Farkas is összefoglalta az Orbán-kormányok tizenhat évének tapasztalatait az Orbán kora című könyvben; szerintük Magyarország abszolút köztársaságként volt leírható.

Idén áprilisban azonban véget ért a verseny, hogy ki tud találóbb rendszerdefiníciót adni a Fidesz–KDNP kormányzására. Az érdekesebb kérdés immár az, hogy mi következik ezután. Definiálni ezt még korai lenne, ugyanakkor Magyar Péter és a Tisza-kormány gyors ütemű rendszerbontó, illetve rendszerépítő(?) lépései már kijelölnek egy olyan irányt, amely mentén érdemes gondolkodni a magyar politika következő éveiről. Az is biztos, hogy a Tisza-kormány egyes javaslatai, tervezetei és közjogi lépései, ha az Orbán-korszakban születtek volna meg, minden bizonnyal már megkapták volna a diktatórikus vagy autoriter minősítést.

Túl van első ötven napján a Tisza-kormány, amely a választási kampányban a jogállam helyreállítását, a fékek és ellensúlyok megerősítését, valamint a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lebontását ígérte. Az első hetekben számos gyors ütemű közjogi és politikai változás indult el, amelyek egyszerre vetik fel a demokratikus intézményrendszer újjáépítésének és egy új hatalmi logika kialakulásának kérdését. Vajon az eddigi intézkedések valóban a hatalom korlátozását és az intézményes működés megerősítését szolgálják, vagy már most kirajzolódnak egy új, erősen központosított kormányzás körvonalai? Mennyiben változott a döntéshozatal átláthatósága és politikai kultúrája a NER-hez képest, illetve milyen jelekből lehet megítélni, hogy egy politikai rendszer valóban intézményesedik, és nem csupán egy karizmatikus vezető személyes tekintélyére épül? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kovács János politikai elemzővel, Az elemző szemével című Facebook-oldal szerzőjével.

Csúszós talajon lépked a Tisza-kormány

Kovács János szerint mindenki számára világos, hogy az új kormány nagy lendülettel vetette bele magát a Nemzeti Együttműködés Rendszerének közjogi és intézményi struktúrájának lebontásába: radikális közjogi reform, az intézményi autonómiák megerősítése, a korrupció elleni harc és a vagyonvisszaszerzés egyaránt a demokratikus restauráció eszközei. Ugyanakkor a visszaható hatályú, személyre szabott jogalkotás, a közjogi szereplőknek küldött ultimátumok, valamint a képviselői cikluskorlátozásokhoz hasonló erőteljes lépések arra utalnak, hogy a kormány a jogállamiság helyreállítása közben maga is hajlamos a túlzott kontrollra.

Egyelőre azt látjuk, hogy az új többség nem finomkodik, ha az Orbán-korszak örökségét kell felszámolni. A nagy kérdés az, hogy ha végzett a bontással, lesz-e benne elég önmérséklet ahhoz, hogy tiszteletben tartsa az új, független ellenőrző szervezeteket, vagyis a saját hatalmának korlátait

– fogalmazott a politikai elemző. Hozzátette: azokból a jogi-politikai megoldásokból, amelyeket eddig láttunk, gyakran a „cél szentesíti az eszközt” logikája köszön vissza. Ezt az is segíti, hogy az ellenzék számottevően meggyengült, nem tud érdemi ellenállást tanúsítani, a kormány népszerűsége csúcsán van – még tartanak a „mézeshetek” –, a nemzetközi intézmények pedig egyelőre nagyvonalúan szemet hunynak a jogállamisági szempontból némileg aggályos megoldások felett is.

Az elemző arról is beszélt, hogy a „rendszerváltás” egy politikai ígéret volt, amely széles társadalmi rétegek igényeire reflektált, csakhogy ezt „felülről”, egy hatalmi központból, alkotmányozó mandátumtöbbség birtokában hajtják végre – az előző rendszerrel szemben.

Az a kormány, amely élni kíván a kapott felhatalmazásával, csúszós talajon lépked, hiszen ha túl messzire megy, könnyen visszaélhet vele, ha pedig nem lép elég merészet, akkor cserbenhagyja saját, radikális változást akaró választóit. A politológiában ezt a csapdát »a győztes paradoxonának« vagy a »forradalmi törvényesség« problémájának nevezzük. Ám ha egy kormány elkezdi a jogot pusztán a politikai akarat végrehajtásának eszközeként tekinteni, ahogy azt a NER is tette, akkor módszertanilag nem vált rendszert, csupán az iránytűt fordítja meg. Ez a felismerés kijózanító lehet, és talán az új kormányzat még nyitott is a korrekcióra, hiszen most még egy formálódó, átmeneti állapotban vagyunk

– fejtette ki Kovács János az Indexnek.

Bumeránghatás fenyegeti a kormányt

Az elemző szerint érdemes különbséget tenni a kormány által hivatkozott célok és a tényleges kormányzati szándék között. Utóbbi szükségszerűen tartalmaz hatalomtechnikai megfontolásokat is.

„A kormány a széles választói felhatalmazásból fakadó erős legitimitásra hivatkozik, és saját politikai programját – így a személyi változtatásokat és az intézményi átalakításokat is – a népakarattal azonosítja. Itt fontos hangsúlyozni, hogy az időtáv meghatározó. Ami rövid távon a hatalmon lévők érdekeit szolgálja, az hosszabb távon lefeszített rugóként csaphat vissza. Ez történt az orbáni hatalomgyakorlás több elemével, így a Fidesz választási rendszerével is. Hasonló bumeránghatást válthat ki a tervezett képviselői cikluskorlátozás is. Ami most a parlamentben évtizedek óta ülő veterán politikusokat és rajtuk keresztül a régi pártokat sújtja, az néhány ciklussal később már a Tisza saját frakciójából lúgozhatja ki a legtapasztaltabb, legismertebb és legkarakteresebb egyéniségeket” – magyarázta Kovács János.

Ami a többi közjogi, Alaptörvényt érintő módosítást illeti, a képet vegyesnek látja.

Találunk köztük a transzparenciát, a fegyelmezettebb állami gazdálkodást és az intézményi autonómiát erősítő változtatásokat is. De szép számmal akadnak olyanok is, amelyek elsődleges célja a látványos politikai elszámoltatás és a szimbolikus erejű rendszerbontás. A puding próbája az lesz, hogy a változtatások nyomán felálló intézményrendszer mennyiben lesz képes látható eredményeket felmutatni például a korrupcióellenesség és a vagyonvisszaszerzés terén, és mennyiben korlátozza majd a hatalmon lévőket.

Az Orbán-korszak alatt kiépült state capture az a gyakorlat, amikor szűk érdekcsoportok – úgymint oligarchák, korrupt hálózatok, illetve az uralkodó párt – szisztematikusan és tartósan a saját befolyásuk alá vonják az állami intézményeket, a jogalkotást és az igazságszolgáltatást, hogy a közérdek helyett saját magánérdekeiket szolgálják. Az elemző rámutatott: ez részben lebontásra került, de még korai volna kijelenteni, hogy a struktúra egyes részeit politikai értelemben nem lakják-e be a most hatalmon lévők.

Gyakran előfordul kurzusváltások esetén, hogy a frissen hatalomra kerülők merítenek elődeik eszköztárából. Azt is látni kell, hogy sok esetben nem maga az intézményrendszer jelenti a legerősebb féket a kormányzati túlterjeszkedéssel szemben, hanem a személyi tényező, vagyis a közhatalmi pozíciókban lévő személyek hatalom- és szerepfelfogása. Úgy tűnik, a megörökölt intézményi struktúrában meglévő politikai lojalitások – vagyis az, hogy ki számít az előző kormány politikai kinevezettjének vagy kiszolgálójának – mentén dől el, hogy az új kurzus miként viszonyul az intézményi autonómiákhoz

– fogalmazott.

Kovács János szerint az intézményi átalakítások és a személycserék után, tehát a konszolidációt követően, az érdemi működés során fog majd kiderülni, hogy a jelenlegi kurzus mennyire erős intézményeket hozott létre, és mennyire tartja tiszteletben azok önállóságát.

A választói reformdüh dagasztja a kormány vitorláit

Kovács János úgy látja, a politikai kultúrát továbbra is konfliktusos, konfrontatív, versengő elitviselkedés jellemzi. A kormányzati kommunikációban ugyan megjelenik a széles társadalmi konszenzus igénye, ám az ehhez szükséges kompromisszumot nem annyira az ellenzék felé gyakorolt gesztusokkal, sokkal inkább közvetlenül a többségi választói akarattal igyekszik legitimálni a kormányzat.

A döntéselőkészítés terén a korábbinál nagyobb nyitottság mutatkozik a társadalmi egyeztetésre. Az ellenzék erre persze mondhatja azt, hogy ezek a visszacsatolások nem általánosak, inkább csak „kirakatjelleggel” történnek, ráadásul a felvetett problémákra adott kormányzati magyarázatok gyakran leegyszerűsítők. Az elemző ugyanakkor hangsúlyozta, hogy maga az üzenetérték is fontos: azt sugallja, hogy a választói akarat nem csak négyévente válik fontossá, és lehet úgy is „konzultálni”, hogy a választók elé nem készen kapott válaszok kerülnek.

„Az átláthatóságot – különösen a közpénzügyek területén – prioritásként jelölte meg a mostani kormány, és amennyiben komolyan tartja magát a jogállamisági eljárás lezárása érdekében vállalt, transzparenciát erősítő mérföldkövekhez, valamint az euró bevezetésének céljához, úgy ezen a területen komoly pozitív változás várható” – vélekedett.

Az elemző azonban azt is hozzátette: okkal lehetünk szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy a központosított döntéshozatal korábbi gyakorlatával szemben mennyire értékelődhet fel a decentralizáció gyakorlata, és ehhez milyen jogi-intézményi, illetve pénzügyi erőforrásokat biztosít a központi kormányzat.

Az intézményi reformokat indokoltnak tartja, hiszen ezekre kapott felhatalmazást a kormánytöbbség a választóktól.

Ha csak a választói akaratot nézzük, még a radikális változtatások is igazolhatók lehetnek. Amit viszont minden demokratikus kormányzatnak érdemes szem előtt tartania, hogy a többségi akarat nem jelent abszolút felhatalmazást, és még kétharmados mandátumtöbbség esetében is vannak olyan jogállamisági elvek, amelyek nem írhatók felül jogtechnikai eszközökkel

– figyelmeztetett Kovács János.

A demokratikus politikai kultúra és az alkotmányos státuszú, független intézmények együttes ereje önmagában erős fékeket és ellensúlyokat teremthet, ám az elemző szerint ehhez szükség van az alkotmányozó többség előrelátására és önmérsékletére is.

„A legtöbb kormányzat a rövid távú politikai haszon realizálására, nem pedig távlati, magasztos célok elérésére van kondicionálva. A mostani helyzetben az ellenzék gyenge, a demokratikus intézmények épp radikális közjogi átalakítás alatt állnak, a választói reformdüh a kormány vitorláit dagasztja. Ebben az állapotban még hangsúlyosabbá válik a kormányzati önmérséklet szükségessége” – fogalmazott Kovács János.

Még karizmatikus vezérdemokráciában élünk?

Összességében az elemző úgy látja, hogy a politikai kommunikáció és a legfelsőbb döntések szintjén a Tisza-kormány működése sokban hasonlít az orbáni modellhez.

Magyar Péter személyes karizmája, közösségi médiás és közvetlen lakossági jelenléte határozza meg a politikai napirendet. A választók és az újságírók szemében továbbra is az ő személyes akarata a kormányzás első számú motorja. Ezen a szinten a modell közvetlen vezéri legitimitásra épít. A miniszterelnök megnyilvánulásai is rájátszanak a tekintélyelvű vezérdemokrácia dinamikájára, ahol a politikai legitimációt nem a formális hivatali struktúrák, hanem a vezető és a tömegek közötti közvetlen, szinte személyes bizalmi viszony biztosítja

– mutatott rá.

A minisztériumok és a háttérintézmények szintjén viszont már látható érdemi különbség a NER-hez képest. A Tisza-kormány az első hetekben látványosan támaszkodott szakpolitikai kabinetekre, szakértői anyagokra és a korábbi közigazgatás megmaradt professzionális rétegére.

„Nem lojális pártkatonák, hanem sok esetben elismert, technokrata szakemberek kerültek kulcspozíciókba. Amíg a NER-ben a lojalitás felülírta a szakmaiságot a »gépházban« is, a Tiszánál a végrehajtó szint sokkal intézményesebb és szakmaibb képet mutat” – emelte ki Kovács János.

A szakpolitikai végrehajtásban, a transzparencia növelésében és a nemzetközi ellenőrző szervek (mint az Európai Ügyészség) beemelésével a kormány egyértelműen az intézményesebb, szabályalapú működés irányába tett lépéseket. Az elemző a valódi kérdésnek azt tartja, hogy a kormányzás konszolidációjával a háttérben lévő technokrata, intézményi logika felül tudja-e majd írni a kirakatban lévő, egyszemélyes vezérdemokráciát. „Ez leginkább a kormányfő értékválasztásának függvénye lesz” – jegyezte meg.

Arra a kérdésre, hogy milyen jelekből lehet megítélni, egy politikai rendszer valóban intézményesedik-e, és nem csupán egy karizmatikus vezető személyes tekintélyére épül, Kovács János úgy fogalmazott:

Ez azt jelenti, hogy a szakminiszterek és háttérintézmények a saját szakmai súlyuk alapján, önálló hatáskörben döntenek, nem pedig a miniszterelnök folyamatos jóváhagyásával. Ezzel párhuzamosan a leírt szabályok felülírják a háttéralkukat.

A döntések nem átláthatatlan belső körökben, „füstös szobákban” születnek, ahol a hivatalos fórumok csak utólag pecsételik le a kész akaratot, hanem nyitott szakmai és társadalmi egyeztetés nyomán. A jogszabályok így mindenkire egyformán vonatkoznak, legyen az illető kormányközeli szereplő vagy politikai ellenfél. A belső működésben is megszűnik az autokrata reflex, vagyis a kritikát vagy a különvéleményt nem árulásként kezelik, hanem a belső szűrők és szakértői testületek beépítik ezeket a hibák esetleges korrigálásába.

„A demokratikus intézményi működés iránti elkötelezettség legbiztosabb jele mégis az önkéntes önkorlátozás. A demokratikus intézmények iránti elkötelezettség egyértelmű jele, ha a kormány önként veti alá magát a tőle független szervek döntéseinek. Ilyen például az Európai Ügyészséghez való csatlakozás, a bírósági igazgatás függetlenségének garantálása vagy az ellenzéknek biztosított erős parlamenti ellenőrzési jogkörök” – hangsúlyozta az elemző. Ezzel kapcsolatban azt is kiemelte, hogy ez a szemléletváltás a társadalom részéről is új megközelítést igényelne. Kovács János kijelentette: amíg a közvélemény a sikereket és a hibákat is jórészt a miniszterelnök személyes tulajdonságaival magyarázza, addig karizmatikus vezérdemokráciában élünk.

Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!

A Leporolt akták – Perben a XX. századdal című kötet negyven bírósági ügyön át mutatja be történelmünket az első világháborútól a rendszerváltozás utáni évekig.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!