Utczay Laci egész életét a munkának szentelte, ezért sosem szenvedett hiányt, mindig volt számára elegendő jövedelem. Most, 51 évesen, munkanélküliként, egyedülálló apaként, 14 éves fiával a hóna alatt azon aggódik, hogyan tudja kifizetni a százezer forintos albérletét, a 90 ezer forintos hiteltörlesztést, a 30 ezer forintos taníttatást a speciális igényű gyermekének, és miből tud enni ő és a fia.
Egy dunaújvárosi kocsmában ülésezünk, amely a vasműre épült, és egyelőre még működik. A név, Bal2, a kocsma elhelyezkedéséből ered, hiszen ha kilépünk a gyárból, balra található az első bódé, a második ajtó pedig a kocsma.
A találkozónkat a délutáni műszak végéhez időzítettük; igaz, már nincsenek műszakok, mivel nyáron elbocsátották az utolsó munkásokat is. Így az egykor több mint 10 ezer főt foglalkoztató gyárvárosban csupán néhány adminisztrátor, rendőr, tűzoltó és átmeneti munkás jár be, de erről később.
Laci megjegyzi, hogy egy éve ilyenkor még harminc sört kellett volna rendelnünk, öt éve ötvenet, tíz éve pedig alig fértünk be a helyiségbe. Most ketten ülünk az asztalnál, és a pult mögött a csaposlány a telefonját pörgeti.
Laci egy rövid kávét iszik, és beszél a város elszegényedéséről, arról, hogy az újvárosi családokban szinte mindenkinek van kapcsolatuk a vasművel. Most, hogy a cég szétlopása után úgy tűnik, hogy végleg vége, a munkásbérek nemcsak a családokhoz nem jutnak el, hanem azokhoz a helyekhez sem, ahol költöttek: kisboltok, hentesek, fodrászok és éttermek. Ezek után sok helyről elbocsátják az alkalmazottakat, így még több pénz kerül ki a forgalomból.
A város úgy omlik össze, mint egy halálra ítélt acélkohó: ha egyszer lehűl, a benne lévő anyagok szétestek, és helyrehozhatatlan károk keletkeznek.
Laci nem ilyen végső helyzetre készült. A vasmű az első munkahelye; kötegelő segédmunkásként kezdett, majd különböző pozíciókban dolgozott egészen a kirúgásáig. Folyamatos műszakban dolgozott, hiszen a gyár mindig működött, sosem állt meg. A munkásnak három műszakja volt, és mindig dolgozott, mert a kohó nem hűlhetett le.
Jó fizetése volt, amihez jöttek további juttatások a túlórák és a másodállások révén.
„Sose pihentél?” kérdezem tőle.
„Arra majd ráérek, ha 150 centi mélyen leszek” – válaszolja.
„Hogyan viselte az asszony a dolgot?” – kérdezem.
„A házasságom oda veszett” – válaszolja.
„A gyerek veled maradt?”
„Igen, elpereltem. Személyi kölcsönt vettem fel ügyvédre, de megérte. Jó fiú. Mindent megtanítok neki, hogy hogyan keressen pénzt. Ő kapta a borravalót, néha.”
Kérdezem a kirúgásáról.
Forrás 24.hu
