„Ha nem szavazol, nem jövök haza” – Szeged története.

A hetvenhat éves Ina néni azt mondja, azért ment el szavazni a férje, mert az unokája megfenyegette. Csenge – így hívják az unokát – pár hét múlva Ausztriába megy tanulni. A választás előtti héten azt mondta a nagyanyjának, ha most nem lesz változás, ő Ausztriából nem jön haza.

Vasárnap délelőtt Csenge felhívta Ina nénit.

„Papa volt már szavazni?”

„Nem.”

„Akkor mondd meg neki, hogy ha nem megy el, nem jövök haza.”

„Erre a papa egyből vette a ruháját, és ment” – meséli Ina néni a konyhában. Az asztalon cukor, a falon családi fotók, a szomszédból nehéz zongoraetűd szivárog át.

Sok más idős is az unokája miatt döntött. A fiataloké a jövő, mi meg nekik akarjuk a legjobbat.

A ház, ami előtt beszélgetünk, a Rókusi körúti lakótelepen áll. Ezen a lakótelepen nőtt fel Stumpf Péter is, a körzet új országgyűlési képviselője, aki vasárnap jobb eredményt ért el, mint Magyar Péter egyéniben azzal, hogy a szavazatok 67,18 százalékát vitte el – vidéki rekord, az egész országban csak egy budapesti választókerületben nyert nagyobb aránnyal Tisza-jelölt. A Fidesz Farkas Leventéje huszonöt százalék környékén érkezett be.

Ina néni a Rókus-lakótelepen egyébként ismert és aktív szereplő. Gyűjtött aláírásokat Botka Lászlónak, Szeged polgármesterének, amikor a környéken egy új utat szeretett volna, jelen pillanatban pedig egy fekvőrendőrért kampányol a polgármesternél és a helyi önkormányzati jelöltnél. Végigment a szomszédokon, bemutatta az aláírásgyűjtőket, aztán ha lett az útból valami, visszament, és elmondta. Most, hogy megkérdezem, nem zavarta-e, hogy a választókerület háromszor egymás után megválasztott ellenzéki képviselőjét, Szabó Sándort ezúttal egy tiszás váltotta, csak legyint.

„Most egy teljes rendszerváltásról van szó. Nem ugyanaz” – mondja határozottan. Aztán valahogy a történelemre terelődik a szó, és kibukik belőle az a mondat, amiből talán sok minden kiolvasható a városról.

Tudja, 1956-ban is a szegedi egyetemisták kezdték itt az egészet a MEFESZ-szel, nem a pestiek. Valahogy ez a város mindig hamarabb érzi meg, mikor kell váltani

– magyarázza.

Nemzetközi segítség akkor és most

Szeged 1879. március 12-én éjjel szinte teljesen elpusztult. A gáton áttörő Tisza a hetvenezres városból alig kétszáz házat hagyott lakhatóan. Az újjáépítéshez a korabeli Európa valamennyi jelentős fővárosa adományt gyűjtött. A ma is álló Nagykörút egyes szakaszai ezért viselik Bécs, Párizs, London, Brüsszel, Berlin, Róma és Moszkva nevét. Ferenc József császár a romok között azt mondta, Szeged szebb lesz, mint volt – és ez a mondat, a hangzatos ígéretek szokásos sorsával ellentétben, nagyjából be is teljesült.

A város identitását azóta is valahol a Tisza és az európai segélyakció között kell keresni. Egyszerre tudja, mit jelent, amikor a folyó elvesz mindent, és mit jelent, amikor a kontinens visszaadja.

Száznegyvenhét évvel a nagy árvíz után a Tisza újra megérkezett a városba, ezúttal kétharmados parlamenti többségként és rombolás nélkül. A mandátumot egy Rókus-lakótelepi „panelgyerek”, Stumpf Péter vitte el, aki a Szegedi Tudományegyetemen oktat politológiát. A programjában szerepel az uniós források visszahozatala, a lakótelepek felújítása, a klinikatömbök modernizálása.

Az ellenzéki győzelem ellenére azonban nem mindenki optimista.

Az unió jó szándékára gondolok, hogy haza lehessen hozni még a határidő előtt az uniós forrásokat

– jegyzi meg egy középkorú férfi Stumpf uniós pénzekről szóló ígéretére és az augusztusig tartó szűkös határidőre utalva.

Egy másik férfi pedig a szolidaritási adó rendszerének felülvizsgálatát sürgetné.

Vannak anyagi gondjai a városnak a szolidaritási adó miatt. Megértem, hogy kell adni a szegényebbeknek, egyet is értek ezzel, de mindent nem adhatunk oda, mert akkor működésképtelenné válik a város, és Szeged is a szegény települések közé fog tartozni

– magyarázza, miután kifejtette, hogy a Fideszt azért nem szabad teljesen leírni, és hogy a legfontosabb az lenne, hogy az ország nyugat felé húzzon, ne kelet felé.

Statisztikai folytonosság

Ez a cikk azzal a kérdéssel indult, hogy a 67 százalékos siker vajon a Tisza Pártnak szól, vagy Szeged sajátja.

Szeged polgármestere, Botka László először 2002-ben nyert a városban, 59,68 százalékkal. Azóta hatszor nyert polgármester-választást, 2006-ban 58 százalékkal, 2010-ben – a Fidesz kétharmados évében, amikor a városból egyéni parlamenti mandátumot is elvittek Orbánék Bohács Zsolttal – 52, 2014-ben ugyancsak 52, 2019-ben 60 és 2024 tavaszán 67,47 százalékkal. Ez az utolsó szám érdemes a figyelemre. Tizennyolc hónappal Stumpf Péter megválasztása előtt Szeged szinte pontosan ugyanazt az arányt adta a szocialista polgármesterének, amit most a tiszás adjunktusnak adott. Vagyis nem egy hullámról, nem egy forradalomról van szó, és nem is egy karizmatikus személyiség köré rendeződő kultuszról. Ez statisztikai folytonosság.

Az országgyűlési választásokon a minta hasonló, csak egy zűrzavarosabb középponttal. A 2010-es Fidesz-hullám itt is átcsapott, az egyéni mandátumot a párt akkor elvitte. Négy évvel később, amikor Szabó Sándor az akkori ellenzéki összefogás jelöltjeként visszavette, és 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is megnyerte a választókerületet, ezzel fokozatosan oda jutott, hogy a 2022-es választáson Pécs mellett Szeged volt az egyetlen vidéki egyéni választókerület, amelyet a Fidesz nem tudott elvinni. Tizenkét éven át az ország egyetlen tartósan ellenzéki vidéki mandátuma volt a Szeged 1-es.

Idén Szabó Sándor nem indult, mert az ellenzéki együttműködés szellemében átadta helyét Stumpfnak. A Tisza nem hódított, hanem átvett.

Se nem tiszások, se nem baloldaliak

Egy hetven körüli férfi, aki az egyetemen tanított jogot nyugdíjba vonulásáig, azt mondja az utcán, ő nem számított kétharmados országos győzelemre, de abban szinte biztos volt, hogy Szegeden Stumpf hatvan százalék fölött nyer. Amikor megkérdezem, miért ilyen egyértelmű neki, egy darabig gondolkodik.

Nem baloldaliak vagyunk. Magyar Péterről sem lehet tudni, milyen oldali. Itt egyszerűen progresszívek az emberek. Nem úgy progresszívek, mint a nyugati woke, hanem magyar viszonylatban progresszívek

– magyarázza.

A különbségtétel pontos, és önkéntelenül kirajzol egy szegedi önképet. A progresszív itt annyit tesz, hogy nyitott a világra, és szereti, ha valaki járt már nem csak a Dugonics téren. A woke pedig egy importtermék, amit Szeged nem kér. A város saját nyelvjárását beszéli, és ezt a nyelvjárást vasárnap a helyiek 67 százaléka értette.

Egy fiatalabb férfi, az egyetemnél dolgozó informatikus ehhez képest pontosan az ellenkezőjét állítja. Szerinte a körzet nem a „legtiszásabb”, hanem a legbalosabb, és ő nem is tiszás, hanem Orbán-gyűlölő. Ebben a kettősségben – baloldali tradíció és progresszív önkép – Szeged sosem döntött végleg, és talán nem is akar. Az informatikus szerint a város azért ilyen, mert az egyetem miatt sokféle ember fordul meg itt, és a turisták miatt is nyitottabbak az emberek. Kevésbé mérik egymást származás, külső, lakhely alapján. Botka pedig mindenkivel szóba áll.

Egy másik férfi pedig egyenesen megsértődött azon, hogy a „legtiszásabb” körzetről beszéltem.

Én nem tiszás vagyok, hanem Orbán-gyűlölő

– hangoztatja, majd utána ő is progresszívnek nevezi a várost.

„Az egyetem miatt sokféle ember megfordul itt, és így nyitottabbak vagyunk. Plusz fontos a turizmus, ami szintén sokfajta embert hoz ide, így az emberek kevésbé személyeskedőek” – értékeli Szegedet.

A Szegedi Tudományegyetemen a diákok nagy része nem idevalósi. Az egyetem képezi ugyan a város egyik politikai karakterét, de a diákok szavazatai többségükben nem itt landolnak. Ez is hozzátartozik a szegedi egyenlethez: a város nem azért ilyen, mert sok fiatal lakik itt, hanem mert sok fiatal halad át rajta.

Legalábbis a többség, ugyanis Stumpf Péter pont kivétel. Nem átvonuló hallgató, hanem rókusi panelgyerek, aki elment az egyetemre, aztán ott is maradt tanítani. Harminchét éves, két fia van, politológus adjunktus. A felnőtt politikai tudata az Orbán-korszakban formálódott. Most ő a korszak végének egyik arca Szegeden.

Nincs mindenhol nagy örömködés

Nem mindenki örömködik egyébként. Egy idős férfi, aki a panelsor tövében cigarettázik, pontosan így fogalmaz:

Nem volt nagy örömködés vasárnap este. Nem is beszéltünk az eredményekről. Inkább csak megnyugodott mindenki, hogy na, ez sikerült.

A férfi a panelből azt is mondja, a fideszes ismerősei is érezték, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Csak elhitték, hogy a biztonságot csak a Fidesz tudja garantálni.

Jó lenne, ha Orbán Viktor nem spekulálna tovább, hanem nyugdíjba menne, és inkább az unokáival foglalkozna

– teszi hozzá.

Egy boltos, akinek az üzletében az ajtóra, a falra és két termékpolc közé is Tisza- és Stumpf-plakátok kerültek, a győzelem okát a város hozzáállásának tudja be.

„Sokat segített, hogy az ellenzéki jelöltek visszaléptek, és hogy népszerű jelölt indult. De nem minden Péter népszerűsége. Egyszerűen a város ilyen, hogy itt mindig erős az ellenzék” – mondja.

Szegeden a választók kétféleképpen beszélnek erről a választásról. Az egyik hang azt mondja, valami nagy dolog történt, rendszerváltás, felszabadulás, új korszak. A másik hang azt mondja, hogy a város azt tette, amit már évek óta tesz.

A fideszes hangot is kerestük. Nem találtuk. Szegeden, legalábbis ezen a délelőttön, a Rókuson, a Mars téri piacon és egy panelsor aljában nem beszélt velünk olyan szavazó, aki vállalta volna, hogy a Fideszre voksolt. Találkoztunk olyannal, aki hallott már róluk.

Ígérni mindig könnyebb

Ina néni a panelsor aljában még egy történetet elmesél. Az egyik szomszédja szerint ő az, aki folyton kinyitja a lépcsőházi ablakot, pedig nem ő szokta. Vissza fog menni, és meg fogja mondani neki, hogy nem ő az, de ha ő lenne, akkor is elmondaná, hogy oké, nem szereted a huzatot, de én meg nem szeretem a bűzt.

Ezt a direktséget ő a saját politikai beszélgetéseire is kiterjeszti. Amikor a panelháznak fideszes öregek is a lakói, ő szokott rákérdezni, miért. Az előző kormány hibáit pedig általában az egészségüggyel szemlélteti.

Öregek vagyunk. Mennünk kell az orvoshoz. Órás várakozás után kapunk időpontot három-négy hónapra, ha egyáltalán kapunk. Mert jelenleg vagy ismeretséged van, vagy pénzed, vagy meghalsz

– jegyzi meg a hetvenhat éves hölgy, majd hozzáteszi, hogy ő még azért tervez egy bő 25 évet élni, hogy átlépje a százat.

A Tisza-parton egy idős házaspár sétál, egymás karjába kapaszkodva. Szemben, az újszegedi oldalon már a 2-es választókerület kezdődik, ahol Gajda Attila, a Tisza másik szegedi jelöltje ötvenöt százalékkal nyert. A két körzet között a Tisza fut.

Ez is.

Az is.

Ferenc József ígéretét – szebb lesz, mint volt – a város azóta is úgy hordozza, mintha valamelyik köztéri szobor talapzatára lett volna vésve. Az újjáépítés retorikája annyira mélyen rögzült Szegeden, hogy külön erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne hallatsszon mögötte valami állandó visszhang. A szlogen egy az egyben visszatér a mostani Tisza-kampányban is, csak épp más bajokra válaszolva. Magyar Péter majdnem szó szerint ugyanezt ígéri. Hogy ami most romokban van, az újjáépíthető, és szebb lesz, mint volt.

A szegediek tudják, hogy az újjáépítés ígérete mindig könnyebben jön, mint a teljesítése. Bécs, Párizs, London, Brüsszel, Berlin, Róma, Moszkva – ez nem gesztus, ez számla. A város rögzítette, kitől mit kapott, és jobbnak látta, ha emlékezteti is rá a következő generációkat. Az újjáépítés 1879 után ugyanis nem ment egyenletesen, nem ment makulátlanul, és amit ma látunk, az évtizedek munkája, nem egyetlen ígéreté.

A néni szerint Csenge, az ausztriai unoka csak akkor jön haza, ha változás lesz. Ez a vasárnap nyert körzet – a 67,18 százalékával – egy ígéret a még épülő városnak és egy ígéret Csengének is. Hogy érdemes hazajönni. Hogy szebb lesz, mint volt.

Az, hogy ez az ígéret hogyan áll majd meg, az a Tisza két partján egyaránt múlik.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index) 

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!