A kivágott részben semmilyen jel nem utalt arra, hogy paródia lenne, és az általam ismert csapat tagjai sem különböztek számottevően saját maguktól. Sok embert láttam már megőrülni, és sok leírást olvastam a negyvenes-ötvenes évekből, amelyek arról szólnak, hogy korábban normális viselkedést mutató emberek miként lettek nyilasok, kommunisták vagy liberálisok a körülmények hatására, így nem nevettem fel.
A kommunisták és a nyilasok mindig is hivatkoztak egymásra. Kíváncsi lennék, milyen lehetett a nyilas humor.
Szerintem hasonlított a kommunista humorra, melyről részletes leírást találunk Faludy György „Pokolbéli víg napjaim” című könyvében. Puzsér értelmiségi posztja érdekes, mert kijelenti, hogy nem tudja, kik azok, akik szinte mindenkit kirúgtak, aki nem tartozott a saját körükhöz, és kik vadásztak le sokakat.
Egy ilyen állításhoz várnék egy hitszegő listát, néhány tucat megbecsült szakember nevével, akit a világnézete miatt üldöztek. Megjegyzem, nem számít „meghurcolásnak”, ha mások is kapnak támogatást, nem csupán ők. Az egész poszt a lincshangulatról szól, amit szerencsére a végén hősünk nem kedvel. E tapasztalat után került a kezembe Sancho Pansánk Don Quijote-jának paródiája, amelyet manapság talán nem is könnyű paródiának tekinteni, főleg ha valaki csak pár percet bír ki belőle.
A történet tanulsága, hogy reggel, Hont András posztjából tudtam meg, hogy valójában egy paródiaadásról van szó, ami a tiszai lincshangulatot akarta kifigurázni. Mindenki reagált rá, ami érthető, ha volt kontextus, amiből kiragadták az egészet, akkor a produktum valóban riasztó képet festett. Én elhittem, de nem aludtam tőle rosszul; botránypolitikában élünk, botrányokat gyártunk és kapunk. Szomorú, hogy néha mi is hibázunk, de természetes, hogy az ellenfél teljesen ostoba. Már több mint tíz éve nem követem Puzsért, így nem tudom, mivel foglalkozik most, csak a botrányai jutnak el hozzám, és az is csak azért, mert Facebookon büntetem magam.
Forrás pestisracok.hu
