A tragikus életérzés eltűnését olyan közép-európai írók, mint Milan Kundera és Kertész Imre is kifejtették. Kundera „A lét elviselhetetlen könnyűsége” című művében éles ellentétet teremt Nyugat és Kelet között. Míg a Nyugat történelmi tapasztalatait a könnyedség és a lét jelentésének kiüresedése jellemzi, Keleten az emberek szembesülnek a múlt súlyával, amely mélyen belevésődött életükbe. Ezen okok miatt a lét könnyűsége nagyrészt nyugati jelenségnek tekinthető.
Kertész Imre „Sorstalanság” című műve is hasonló mélységgel bír, amikor a sors fogalmának tragikus lehetőségeit boncolgatja. Az egyre enyhülő tragikus érzések ellenére a totalitarizmus árnyékában élő elme nem képes érzékelni ezt a mélységet, ahogy a történelem súlyát levetkőző egyén sem. A mulandóság érzete fokozatosan elhalványul, így elveszíti inspiráló hatását. Houellebecq is foglalkozik ezzel a jelenséggel, amikor megjegyzi, hogy a halálfélelem helyébe az öregedéstől való félelem lép, ezzel egyfajta bágyadtságot hozva a közérzetbe.
Peter Sloterdijk friss megközelítése szerint azok a kultúrák maradnak életképesek, amelyek képesek az eltűnés gondolata ellen lázadni. Ennek ténye mutatkozik meg abban is, hogy a herderi jóslatok továbbra is vitát generálnak a társadalomban, tükrözve egy olyan nemzet állapotát, amely nem kívánja elhagyni saját történelmét. Ugyanakkor a kulturális identitás megőrzése mellett felfedezhetjük a tragikus életérzés kreatív erejét is. Ha ezt az erőt képesek vagyunk életre kelteni, akkor a nemzet jövője biztosítja majd a történelmi jelentőséget. Ellenkező esetben viszont elveszíthetjük a múltunkat, amelyet ma még a magunkénak érezhetünk. A kérdés tehát az, hogy valóban meg akarjuk-e tapasztalni a történelem súlyát?
Forrás mandiner.hu
