A forradalmi jogalkotás dilemmája abban rejlik, hogy amikor valaki azt állítja, hogy a régi jog érvénytelen, mivel ő az igazságot hirdeti a nép, a történelem vagy a jövő nevében, gyakran elfelejti, hogy ezzel saját magát korlátok nélkülivé teszi. Ez a gondolkodás könnyen átcsaphat egyfajta önkénybe, amely az elnyomás helyébe egy újfajta elnyomást helyezhet. Így csak akkor lehet elfogadható a forradalmi jogalkotás, ha az valóban felszabadító jellegű és átmeneti. Felszabadító, mert megszabadít a régi, elnyomó struktúráktól, de nem azért, hogy egy újabb elnyomó rendszert hozzon létre.
A forradalmi jogalkotás átmeneti jellege kiemelten fontos, hiszen a forradalom eredetileg rendkívüli viszonyok között jön létre, és nem célja az állandósulás. A forradalomnak inkább egyfajta kaput kell képeznie a jövő számára, amelyen át lehet lépni, de nem helyet az állandó berendezkedésre. Az igazi kihívás a tartós forradalmi jogalkotás, amikor a forradalom már nem csupán egy alapító esemény, hanem a hatalom egyik uralmi módszere.
Egy ilyen helyzetben a hatalom folyamatosan rendkívüli helyzetet hirdet, folyamatosan felfedezi az ellenségeket, és átírja a meglévő szabályokat, hogy soha ne engedje meg a jog számára, hogy korlátokká váljon vele szemben. Ilyenkor a vezető személyiség istenként tekint magára, nem a közjó érdekében cselekszik, hanem a saját történelmi szerepét keresve. Ez a megközelítés nem teremt rendet, hanem az egyén önkényét helyezi a rend forrásaként, ami végső soron az igazi szabadság elleni lépés.
Forrás mandiner.hu
